Már kilenc napja vagyunk távol az otthonunktól, repültünk egy jó hatalmasat, autóztunk jó pár kilométert - és rengeteget sétáltunk, kóboroltunk eddig. Azt hiszem, el is fáradtam. Felébredtem 8 körül (ami nálam már nagy dolog, mert 1/2 7-7 körül szoktam magamtól ébredni), és azt éreztem, hogy a combom, a térdem és a vádlim is zsibong, fáradt - pedig pihentek 8 órát. Na jó, hét közben a fenekemhez van nőve az autó, még a budira is kocsival mennék - most meg naponta 4-6 km-t biztos, hogy megyünk. 

Sebaj. Pedálozok egyet Esztinek - átmegyek a szomszéd kávézóba, hozok Neki valami finom ébresztő capuccinót. Olyan szuper a hely, olyan illatok vannak, hogy úgy döntök, én is iszom egyet. Mondom a fiatal versenyző csajnak, hogy "dos capuccino por favor". Ő hadar valamit spanyolul, majd mivel jelzem neki, hogy nem értem - így elhadarja még egyszer. Kifizetem, átküld a másik versenyzőhöz, aki végig hallgatta a dumcsinkat, végig olvassa a rendelésemet (!), majd szintén egy csomó mindent kérdez - spanyolul. Próbálkozom egy másik nyelven, angolul - de úgy néz rám, mintha héberül kérdezném. Elmutogatom Neki, hogy nem itt isszuk meg, hanem elviszem - a többit pedig rábízom. Leülök, Ő molyol, gőzöl - majd elkészül az egy adag kávéval. Nézek, mint a vett malac - de nincs kedvem elmagyarázni, hogy mit kértem, úgyhogy viszem Nusinak az ébresztő drogot. Hát ez van. Huszonéves menyecskék, és egy kumma szót sem beszélnek angolul - azt, hogy mennyit kell fizetni, azt elhadarják, majd amikor nem értjük, akkor vagy elmutogatják, vagy odaadunk nekik valamennyi peso-t, és valamennyit visszaadnak. 

Elmajszoljuk a tegnap este megvett péksütiket ( javarészt különféle töltésű empanadas volt), amiket úgy kell vásárolni, hogy bemész a pékségbe, elveszel egy bazi nagy fém tálcát és egy csipeszt, majd felfedezésre indulsz. Egy csomó gondolán ott mosolyognak az édes és sós töltött sütik, a kiflik, zsömlék, miegymás. A csipesszel felpakolod a cuccokat, majd odaballagsz a szépen beöltözött, hajhálós csajokhoz - ahol az egyik zacsiba rakja a zsákmányt, pötyög a kompjúteren, majd az idősebb menyecskénél fizetünk. Szigorú rend van, az egyik csak csomagol, a másik kasszíroz. Nincs átjárás, nincs variálás - mindennek rendje van. Szóval itt még péksütit venni is élmény.

Na de mikor jön a szöcske evés? Arra még egy kicsit várni kell.

Tehát ma kultúr napot tartunk, múzeumba megyünk. A tegnapi templom közelében van a Dominikánus udvar, ami állítólag egy nagyszerű múzeum és kiállító hely - szóval odamegyünk. Ahogy odaérünk, keressük a bejáratot, de elsőre nem találjuk, sőt másodszorra sem - így megyünk egy irányba, mert még úgyse fáradt a lábunk. Nem ragozom, az egész, több hektáros épület körbe sétáljuk, mire megtaláljuk azt a ... bejáratot. Csak a szemünket nem verte ki...

Sebaj bemegyünk, és elájulunk. Gyönyörű belső kerengős, szökőkutas udvar, oszlopsorok - szóval egy csoda hely. A kiállítás is nagyon klassz, mert van itt kortárs alkotó, van fotókiállítás, megtalálhatók az azték és egyéb mütyűrök, szobrok egészen a gyarmatosítás koráig. Nem ragozom, ha Oaxaca-ban vagy, akkor erre egy fél napnyit érdemes ráhagyni, mert nagyszerű élmény. A hatalmas ablakokon kinézve pedig a templom tér forgataga, vagy az udvari kaktuszliget látványa fogad. Nagyjából az egész múzeumot átnéztük, próbáltuk kisakkozni, hogy mit látunk - mert láss csodát, csak spanyolul van kiírva minden. Se francia, se olasz, se német - se angol nyelven...

Kimegyünk az épületből - de minek? Olyan forróság van, hogy lerohad rólam még a rövid nadrág is. Azt nem tudom, hogy hogy néznék ki Mexikóban, mint zsaru - mert ezek a srácok és lányok úgy be vannak öltözve, mintha észak Tirolban szolgálnának. Magas szárú csizma, jó vastag, hosszú nadrág, két-három réteg felső, az is  tökig begombolva - na meg sokszor a golyóálló mellény. Mondjuk Pueblában amikor leszakadt az ég, és lehűlt egy kicsit a levegő, akkor a helyiek kabátban jöttek ki az utcára, az egyik menyecske meg prémgalléros téli kabátban... Mi meg egy szál vékony pólóban...

Tehát a meleg elől a tegnapi kis kifőzdénkbe ugrunk be, enni valamit, meg inni egy jéghideg Corona sört. Azt már eldöntöttük mindketten, hogy Tlayudas-t fogunk enni, amit kiderítettem hogy egy helyi specialitás. Szóval ez is kukorica tortilla lap, amit megpakolnak egy csomó mindennel meg molé-vel - ami szerintem ugyanolyan mint Mexikóban bármelyik casadilla, de ebbe nem menjünk bele. Tehát rendelünk egy-egy ilyen Tlayudas-t, vakrepülésben, mert még a fordító program sem segített sokat. De mi bajunk lehet?

Leszalad az egy-egy kukorica sör, majd jön a két főétel. Locsolgatjuk őket salsa-val, hadd csípjen. Az enyém molé és pollo, vagyis csirke, az Esztié ki tudja miből van, de finom. Ad is szívem szerelme egy adagot, hogy kóstolgassam én is - de együttesen sem jövünk rá, hogy mit eszünk. Erre a drága kinyitja a  tortilla lapokat - és azt mondja nekem: "Te ezekben lábak vannak!"  És most nem a csirkecombra gondolt... :-) Előveszi az útikönyvet, és rájövünk, hogy szöcskéket eszünk. Nem mondom, ki akartuk próbálni ezt a helyi különlegességet - de most így át is estünk a tűzkeresztségen, elvesztettük a szüzességünket - legalábbis szöcske fronton. Tehát ha azt olvasod, hogy "Chapulines", akkor majd gondolj ránk, meg a szöcskére. :-)

Ebéd utánra sziesztát javaslok Eszternek, hazaugrunk, majd én szundikálni kezdek. Volt barátnőm azt mondja, hogy Ő inkább olvasgat, de mire felébredek, Ő is ott durmol mellettem.

...

A frissítő alvás után ismét és utoljára nyakunkba vesszük a belvárost. Próbálunk pénzt kivenni az automatákból, de francia és amerikai testvéreinkhez hasonlóan nem sok sikerrel járunk. A helyiek azonban simán zsebelik ki az ATM-eket, csak nekünk külföldieknek megy nehezebben. Sebaj, Mexikóban vagyunk, türelemmel és többször próbálkozunk.

Megnézzük a főtéren a katedrálist, ami kívül is és belül is lenyűgöző. Benn épp mise van, de ez most "kiöltözős' szertartás, ugyanis eddig rengeteg misét láttunk itt Mexikóban, de mind sima pólóban, utcai viseletben történt - legalábbis a kántor és a segítők részéről. Benn zajlik az isten tisztelet, kinn pedig árad a zene, a nyüzsgés hangja simán benn hallatszik. De ez senkit nem zavar - ez teljesen normális.

A téren kb 400 lufiárus van kint, fejenként 400 lufival, na meg több ezer kiscsávó, akik rohangálnak, mint a mérgezett egerek. Eszter el is szólja magát, hogy gyereknap van - pedig nem az, csak a mexikói vasárnapi családi napnak vagyunk a részesei. ( Emlékeztek pont egy hete Mexikóvárosban a parkban ugyanezt éltük át ) Tehát kint árad a tömeg, árulják a rengeteg gagyit az árusok, apuék meg örömmel vásárolnak a lurkóknak. Egy csomó zenekar szintén úgy döntött, hogy a mai napon szeretné megmutatni, hogy mit tudnak - és ezt jó hangosan meg is teszik. Ha rossz helye ülsz le, akkor egyszerre három, különböző stílusú és ritmusú zenét hallgathatsz. Félelmetes, de nagyon aranyos is.

Mi úgy döntünk, hogy egy csendesebb étteremben vacsizunk egy igazi mexikóit. Eszter kétféle taco-t rendel, én végre burrito-hoz jutok, abból is sertést kérek. A pincér hoz is egy csomó kencét, salsát, chilit, hagymás-korianders feltétet - vagyis tuningolhatjuk a vacsoránkat, hadd csípjen. Egyre jobban bírom a csípős, pikáns kencéket, pedig eddig erről nem igazán voltam híres - ugye Vik? Lecsúszik egy-egy Viktoria sör is, majd még kiülünk nézni a zenekarokat, a hömpölygő tömeget.

Egy idő után jelzem Esztinek, hogy végem van, mint  a botnak, vagyis szép lassan elmegyünk aludni.

Holnap nyergelünk, és irány vissza Pueblába, majd egy nap elteltével indulunk az ezüst városba, Taxcoba. Gyertek velünk, Adios!