Ismét egy lustulós reggeli felkelés, Viktor elmegy a robotba, mi Tomival pedig felsétálunk az autóért az ingyenes parkolóba. Este szépen elkezdett havazni, ami azt jelenti, hogy így világosabbnak tűnik a világ, mert a hó tényleg szépen világít. Mire visszaérünk, addigra a kis családunk apraja leérkezett a társasház elé, beülnek és indulunk Tikkakoskentie-be, ami gyakorlatilag Jyväskylä repülőtere, és ahol a Suomen Ilmavoimamuseo tekinthető meg. Ahogy a címből is kitűnik ez a Finn légierő múzeum, amit kimondottan Ádám miatt terveztem be a programba, mert Ő nagyon szereti a különféle repülőket nézegetni, gyűjteni, cipelni magával. ( Most is az volt az utazásunk előtti legizgalmasabb projekt, hogy miként redukáljuk le Ádám autóinak, repülőinek és gumikacsáinak a számát - hogy a Ryanair csomagszabályainak is megfeleljünk. )

Maga a múzeum a várostól olyan 17-18 km-re fekszik. Kicsit még gyakorlom a szöges gumival való közlekedést kifelé menet, de a múzeum melletti nagy, havas területen egy kicsit durvábban is tesztelhetem az autót és ezt a spéci gumit - már csak azért is, hogyha tényleg nagyobb havazás lesz, tudjam, hogy miként viselkedik alattam a kocsi.

Maga a múzeum egy óriási csarnok vagy hangár, ahova nagyon ötletesen bezsúfoltak rengeteg repülőgépet, szimulátort, fegyvert és minden olyan eszközt, ami a világháborús repüléshez szervesen kapcsolódik. Már a belépésnél megborul Viktor fiam figyelmeztetése, ugyanis Ő az indulásunk előtti napon felhívott, hogy még véletlenül se váltsak Eurót, ugyanis a finnek kvázi készpénz mentesek. Mondja, hogy Ő alig tudta a két hónappal ezelőtt kihozott pénzét elkölteni - még a taxis is azt mondta Neki, hogy csak kártyát tud elfogadni. Nos itt hármunk kb 6 féle kártyájával próbáltunk kifizetni a 40 €-s belépőjegyet - de a rendszer nem működött. Szerencsére nálam csak volt 30 €, Fruzsi pedig elkezdte számolgatni az 1 és 2 €-s pénzeket, mire a menyecske azt mondta, hogy akkor maradjunk a 30 €-nál. A végén, amikor kijöttünk azért csak működött a rendszer, így Ádám csak le tudott húzni bennünket két újabb kis repülővel...

Már a belépéskor van egy sokkoló látvány, a nácik által használt horogkereszt ... ami aztán gyorsan kiderül, hogy nem is az. Van egy nagy tábla, ahol finnül és angolul is elmagyarázzák a Swastika szimbólumát és azt, hogy a finn légierő ezt használta 1918-tól 45-ig, de fehér alapon kék színben. 1945 után áttértek a fehér körben lévő kék kör szimbólumra - de a kiállítás során eleinte furcsa szembesülni ezzel a rossz emlékű szimbólummal.

Így szerda délelőtt nincs nagy tolongás a múzeumban, konkrétan mi öten vagyunk csak. Nagyon érdekes és félelmetes látni a régi, kétfedeles gépeket, belegondolni abba, hogy ezekbe valaki be mert szállni és nem csak megpróbált, hanem még harcolt is vele. Az épület úgy van kialakítva, hogy egy hosszú lépcsőn fel is lehet menni a kvázi galériára, ahonnan föntről is meg lehet nézni a gépeket, eszközöket. Visszatérve a földszintre be is lehet ülni egy-két kokpitbe is, ami már csak azért is élmény, mert így látszik, hogy mennyi gomb, kapcsoló, bizbasz van a pilóta előtt - amit Neki kezelnie is kellett.

Tök hihetetlen, de mind az ötünknek nagy élményt adott ez a tárlat, még induláskor azt hittük, hogy csak Ádinak lesz nagy élmény - de kifelé haladva mindannyian azt mondtuk, hogy tök jó volt ide eljönni.

Visszafelé gyönyörködünk a tájban, gyönyörűen szakad a hó, kezdi Finnország megmutatni a téli arcát is nekünk. Felülbírálom a waze-t, mert az egyik körforgalomban ki van írva Laajavuori, ami Jyväskylä sípályáinak a központját jelenti. Nos itt azért a sípálya nem teljesen azt jelenti, mint mondjuk egy osztrák síközpontban, ugyanis itt inkább sífutó pályák találhatók, de van természetesen klasszikus sípálya is - csak kisebb szintkülönbséggel, rövidebb pályaszakaszokkal. Nagyon érdekes, hogy ezen a környéken nem csak ezek a sífutó pályák vannak, hanem több, az erdőbe ékelődő lakópark is feltűnik - ami szintén azt mutatja, hogy a finn emberek nagyon szeretik a természet közelségét, simán kiköltöznek a belvárostól messzebb is, csak szép és zöld közegben élhessenek.

Innen már tényleg a belváros felé vesszük az irányt, a végén egy parkolóházban teszem le a kocsit. A terv az, hogy megnézünk egy kortárs művészeti központot, de az utcán látok egy klassz pizzériát, és rábeszélem a csapatot, hogy kapjunk be egy-egy szelet pizzát. A végén ötünkre rendelünk két pizzát, az egyik viking névre hallgat, és kvázi csónak formájú, a másik pedig egy tonhalas, szalámis verzió. Arról már Viktoréktól hallottunk, hogy az itteniek nagyon szeretik a különleges pizzákat, néha extrém dolgokat tesznek a tésztára - úgyhogy ez a tonhal/szalámi verzió még egy egyszerűbb kombináció. A srác szól, hogy a salátabár és a kávé ingyenesen és korlátlanul használható, úgyhogy a végén a sali és a két pizza teljesen jóllakatja a kis csapatunkat. A pultos csávó a teljes ottlétünk alatt azon agyalt, hogy honnan a búsból érkezhettünk - úgy figyelgetett, hallgatott bennünket, hogy Tomi a végén már majdnem odament elmesélni Neki, hogy Magyarországról jöttünk. Túl sok hazánkfiával még nem találkozhatott - de nagyon aranyos volt. 

Pár perc séta után megtaláltuk a Taidemuseo-t, ami konkrétan galériát jelent. Itt is megvesszük a jegyeket, lepakoljuk a kabát hegyeket a ruhatárba - amit itt sem óv és véd senki, mert minek - majd megnézzük a tárlatot. Igazi kortárs kiállítás, azt hiszem a tokiói művészeti egyetem hallgatóinak a munkái, amiben van igazán ötletes és művészi alkotás is, na meg van a földre lerakott, sima Amazon-os postai doboz, mint installáció is. Nagyon klassz maga a kiállító tér, több szinten vannak a termek, de van például egy művészi wc is, ami a maga nemében is egy alkotás. 

Már jócskán sötét van mire kiérünk, de valójában csak délután négy óra van. Visszagurulunk a lakáshoz, Fruzsi készít nekünk egy nagyon finom, igazi finn lazac hallevest, majd Viktort visszahozom a finn óráról - este pedig társasozunk addig, amíg a fenti szomszéd nem szól nekünk - hogy túl hangosak vagyunk... Na nem ordít, csak becsenget és kedvesen, szinte mosolyogva szól, hogy szerinte túl hangosak vagyunk. Nem lehet rá haragudni, mi tényleg elég mediterrán módon élünk, röhögünk, dumálunk, de azért nem viselkedtünk olyan csúnyán. Elfogadjuk, hogy itt ilyen rettenetes csendben élnek, mi vagyunk a vendégek. Másnap találkozunk a liftnél, kedélyesen mosolygunk egymásra, nincs harag egyik oldalról sem.

Holnapra Tamperébe terveztem egy városnéző utazást (2 óra oda, 2 óra vissza), de a szakadó hó egy kicsit most elriaszt, majd reggel meglátjuk, hogy érdemes-e annyit küzdeni - vagy maradunk a fenekünkön.