Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e ismét élménybeszámlót az elkövetkező utazásról - de ha ezeket a sorokat olvassátok, akkor csak belecsaptam a lecsóba ...

Szóval Párizs. Miért is megyünk mi ebbe a csodalatos városba, és miért épp most? Nos akkor mesélek egy réges-régi történetet... 

1989-et írunk, Magyarországon a "szocializmus" utolsó óráiban vagyunk. A helyszín Debrecen, az akkori műszaki főiskola, az Ybl. A főszereplők: egy szegedi, csinos és tűzrőlpattant építész lány és egy egri, baromi hosszú hajú, de a világról még nagyon keveset tudó gépészmérnök jelölt srác. A csajszi már végzett a fősulin,  a srácot a nagy sikerre való tekintettel visszatapsolták az első félévben - így ez a nagyszerű lány ott maradt Debrecenben,  "megvárja" a fiút.  Már elég régen "együtt járnak", sőt a lány egy idő után felnyitja a legényke szemét,  hogy ha komoly a dolog,  akkor ilyenkor a nagyok szoktak leánykérést, eljegyzést is tartani, majd ha mindez lezajlott, akkor jöhet a lagzi, az esküvő. A legénykének csak leesik a tantusz, megtörténik minden romantikus előzmény, a két család összeül megszervezni az esküvőt. 

Még van egy nehezítés a sztoriban, a fiú gimis barátja. A két jóbarát már pár éve kitalálta, hogy '89. július 14-én Ők kinn lesznek Párizsban, a francia forradalom 200 éves évfordulóján. Tehát az államvizsga, a diplomaosztó után marad egy hétvégi,  szombati nap, amikor a leány és a fiú összeköti az életét Szegeden, majd elutaznak életük első "nyugati" útjukra egy másik ifjú házaspárral - Párizsba, nászútra.

Jól van na, nem játszom tovább a nagy mesélő szerepét - tényleg így történt, vagyis Peti barátom és a felesége, illetve mi mint ifjú házasok béreltünk egy Zsigulit Szegeden - a csajok nem engedték, hogy alig száz éves Trabantunkkal induljunk el - majd nekiveselkedtünk életünk nagy kalandjának. 

Pénzünk alig, a két ország között viszont akkora volt a szakadék, mint a Grand Canyon. Csak hogy érezzétek, hogy miről beszélek, egy példa: a francia határhoz érve láttuk a vámos kicsi fülkéjét, ami előtt mi rendes keleti utazóként meg is álltunk. A csávó unott pofával integetett, hogy húzzunk már tovább - mint a többi nyugati autó - de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy pecsételjen bele az útlevelünkbe, mert keleten csak így lehetett átlépni egy határt. A fickó percekig azt nézte, hogy honnan a búbánatból érkeztünk... 

Sorolhatnám az élményeket, de szerintem a mai srácok/lányok nem is igazán értenék ezeket a kis szösszeneteket,  de elég  legyen annyi, hogy mi itt jártunk először bevásárló központban, itt ettünk először mekis hamburgert, avokádót és igazi ananászt, itt jutottunk be először sex shopba, de ez volt az első  hely,  ahol travikkal is találkoztunk a vigalmi negyedben - pedig Eszti és én is jártunk már sokat külföldön, csak mindig a másik irányban ( román,  bolgár és jugoszláv tengerpartok és városok, Moszkva, Leningrád, Szocsi, Drezda,  ... szóval a keleti blokk több országa.) 

Tehát 30 évvel ezelőtt belecsöppentünk a pezsgő nyugati kultúrába, szívtuk magunkba az élményeket olyan szinten, hogy a végén még pár nappal meg is hosszabbítottuk a kintlétünket - vagyis beleszerettünk Párizsba. Aztán érkeztek a gyerekek orgonasíp szerűen,  sokat és sokfelé utaztunk Európában és Európán kívül, de Párizs méltóságosan várt ránk.

Mostanáig. 

Tehát most elutazunk egy újabb nászútra így harminc évvel az esküvőnk után - én pedig ha időm és energiám engedi - akkor beszámolok az élményeinkről, a tapasztalatainkról, a meglátogatott helyekről. Ha van kedvetek, akkor gyertek velünk...  :-)