Már megint egy intenzív napon vagyunk túl, illetve vár még ránk egy utolsó vacsora - jaj, tudom hogy az Milánóban van -, mert sajna holnap röppenünk haza. :-(
Mielőtt azonban még a mai eseményekről diskurálnék, előtte bedobálok egy-két esti fotót, hogy lássátok azt is, hogy miként lehet borozgatni, lazulni az esti Párizsban, a Szajna partján.
Tehát a keddi nap. Reggel már csalódás ért, mert a pékségünk valami ok miatt nem nyitott ki, úgyhogy újra kellett terveznem, messzebbre kellett sétálnom Esztike dupla kávéjáért meg a bagettért, sajtért, sonkáért. Sebaj megugrottam a feladatot, csak a párom csodálkozott, hogy hova tűntem el.
Kényelmesen megreggeliztünk, elintéztem a becsekkolást, ami nem volt olyan egyszerű, mert az Air France applikációja olyan igazi franciásan kusza, de hát őket már így fogadjuk el.
Mivel elfogyott a két adagnyi metró gyűjtőjegyünk, így három opció volt. Az elsőt én már töröltem is, vagyis séta kizárt, másik az újabb adag jegy megvétele volt, a harmadik a Lime. Mivel a környéken volt szabad elektromos roller, így az egyiket elhoztam, majd rápattantunk. Tudni kell, hogy ezek azért egyszemélyes szerkezetek, de mi kettecskén mentünk vele - amitől ez az amúgy tök gyors kis járgány eléggé lomhává válik, az emelkedőn pedig igencsak lelassul. Nos haladgattunk, de azért rájöttünk, hogy ez így kevesbé haladós - de azért élveztük, mire egyszer csak lemerült, így a végére csak maradt a séta...
Életem értelme úgy döntött, hogy Napóleonnál kezdünk, de a zászlókat kihagyjuk...
Ezt egy kicsit meg kell magyaráznom. Harminc éve Arcsi barátomékkal voltunk együtt Párizsban, majd az Invalidusokat is együtt néztük meg, illetve csak egy darabig. Az én barátom nagy történelem fun, ami tőlem sem áll távol - de azért az érdeklődés mértéke nem ugyanaz. Akkoriban bementünk együtt ebbe a múzeumegyüttesbe, amiről mi csak úgy emlékszünk, hogy annyi, de annyi zászló volt a termekben, hogy mi már mérgezést kaptunk. Mentünk teremről teremre, és vagy zászlók vagy kézifegyverek voltak mindenhol, az én lökött barátom pedig magyarázott mindenről - míg egyszer mi Esztikével feladtuk a küzdelmet, és kimentünk az épület elé. Ott azonban egy nagypolgári/katonai esküvő kezdődött, nagykalapos úrihölgyek és puccos katonaemberek közreműködésével, ami számunkra nagy élmény volt.
Megérkeztünk a palotához, ami lenyűgöző látványt mutat, már csak azért is, mert folyamatosan és nagyon igényesen újítják fel. Ahogy írtam is, mi azt már előre eldöntöttük, hogy a katonai kiállítást kihagyjuk, viszont megnéznénk ismét Bonaparte sírját - de kiderült, hogy ilyen opció nincs, vagyis vagy kifizetünk 24 Eurót az egész múzeumért, vagy elfelejtjük az öreg csákóst. Nos ez utóbbi mellett maradtunk, megnéztük a katedrálist - ahol szintén volt egy csomó zászló - majd sétálgattunk egy nagyot, és csodáltuk magát az építészeti részt.
Innen végre elindultunk arra a helyre, ahova mindketten már napok óta vágytunk, ez pedig Rodin mester múzeuma volt. 30 éve már voltunk itt, most áprilisban a srácaink is megnézték - és végre mi is ide tartunk. A környék is gyönyörű, a társasházak szuper kis loggiákkal néznek a környékbeli utcákra. Tegnap a hajókiránduláson az idegenvezető menyecske mesélte, hogy nem ritka a 25 ezer Eurós m2 ár Párizs belső és menő kerületeiben, ami barátok közt is 8 millió forint egy m2-ért... Vagyis egy átlagos méretű kégli 450 - 520 millió magyar pénz. Döbbenet.
Na nem értékbecsülni jöttünk, hanem szobrokat, parkot és csodákat nézegetni. Itt már nincs olyan tömeg, ide a távolkeleti versenyzők már kisebb számban jönnek el - amit mi kevésbé sajnálunk. A mester ezt az épületet a francia államtól kapta használatra, hogy nyugodt körülmények között tudjon alkotni, az elkészült szobrok pedig a francia államra szálltak, ami szerintem egy nagyszerű megállapodás volt mindkét részről. A palota és a park tökéletes környezetet biztosíthatott ennek a zseninek az alkotáshoz, most pedig méltó kiállitóhely a város gyönyörű részén. Nem is tudom, mennyi időt töltöttünk el itt, de egyszer minden csoda véget ér - úgyhogy innen is elsétáltunk.
Én felvetettem volt barátnőmnek, hogy menjünk vissza a hotelbe a klímás szobába szunyókálni, de Ő nem engedett. Át kellett sétálnom Vele a Petit Palais-hoz, ahol már valamelyik napon jártunk - de ami akkor zárva volt. Azért annyit szeretnék megemlíteni, hogy egy-egy ilyen sétácska 1,5-2 km, ami így a hatodik/hetedik napon már nagyon fáj egy olyan embernek, aki mindenhova autóval megy - gondolok itt magamra...
Ezek a fránya franciák azonban sehol sem árulnak sört, pedig Eszterem még ezt a mézesmadzagot is elhúzta az orrom előtt, de tényleg nagyon ritka, hogy a megfáradt vándor potya sörhöz jusson ebben a városban. Nos akkor Petit Palais. Tényleg gyönyörű és impozáns épület, a kiállítás ingyenes - de ezekért a művekért nagyon pénzt sem adnék. Maga a tárlat tényleg könnyen felejthető, de az épület kívül és belül is megéri a sétát.
Szemben vele ott a Grand Palais, ami a csodás üvegkupolájával csalogatna be, de sajnos ebben az épületben csak időszakosan vannak expók és kiállítások - de az ajtókon így is be tudtunk lesni, hogy mennyire impozáns a belső tér.
Innen átsétáltunk a Champs-Élysées-hez a metróhoz, amiről ismét egy régi sztori jut eszembe, ugyanis a franciák már kordonozzák, zászlózzák fel a sugárutat a jövő heti bulira.
Tehát 30 éve mi pont azért mentünk ebben az időpontban Párizsba, hogy láthassuk, hogy a franciák miként ünneplik a forradalom 200 éves évfordulóját. Nos a Champs-Élysées akkor is gyönyörűen fel volt díszítve francia trikolorokkal, több helyen lelátók épültek, a nagy napon pedig le lett zárva az egész sugárut. Este óriási katonai parádé volt az utcán és az égben is, de olyan szinten, hogy néha a hangtól a gatyánkból kiestünk. Amikor vége volt a parádénak akkor 1 millió ember árasztotta el a Champs-Élysées kövezetét, és mindenki pezsgőzött, táncolt, bulizott hajnalig. Talán mondanom sem kell, hogy akkoriban, huszonéves fejjel miként éltük ezt át...
A drágám igazándiból azért csalt el ide, mert innen már csak fél kilométer az Élysée palota, amit Ő még szeretett volna megnézni, de lebeszéltem róla, mert úgyse látunk belőle szinte semmit, mert úgy védenek minden ilyen közintézményt.
Kompromisszumos megállapodás született : metróval kimegyünk a Boi de Boulogne-ba, megnézünk egy különleges épületet, egy kiállítóhelyet, de sajnos csak kívülről, mert kedden zárva van. Az épület neve: Fondation Louis Vuitton. Igen, ez a híres divatcég egy különleges projektje, egy kortárs képzőművészeti bázis - ami most számunkra mint építészeti alkotás volt fontos.
Mire visszasétáltunk a metróhoz, már megint túl voltunk a 10. kilométerünkön... A hotelban egy kicsit relaxáltunk, majd lementünk egy kicsit eldugottabb környékbeli étterembe vacsorázni, ahol igazi francia fondue vacsorával zártuk ezt a hetet. Holnap majd erről is teszek fel fotókat, de most szét vagyok esve... Jó éjt :-)
