Lehetek őszinte? Fogalmam sincs, hogy mit kellene most írnom, mivel lehetne ünnepelni ezt a 4 évet. Írhatnék most ide statisztikai adatokat, számokat - de az leginkább úgyis csak nekem fontos, úgyhogy rendhagyó módon inkább egy kis betekintést adok egy gasztroblogger életébe, talán ez is érdekes lehet.

Tehát akkor elárulok néhány kulisszatitkot, úgyis sokszor kérdezgetik a neten vagy az utcán, hogy mikor és miként főzök?

Szóval hét közben én is bőszen dolgozom a nejemmel, együtt állapítjuk megy, hogy egy ingatlan mennyit ér, mennyiért lehetne eladni egy tavat, egy üzemet, egy benzinkutat vagy bármi lakó vagy nem lakó ingatlant. Nagyon szeretjük ezt a munkát, a saját főnökeink vagyunk, ami azért sokszor a legrosszabb, mert a főnök mindig ott van veled, és így nehéz lógni.... Tehát hét közben pörög az agyunk, számolunk, nyomtatunk, agyalunk, hétvégére pedig jöhet a lazítás, a kerékpár, a sarudi házunk, na meg a sütés-főzés. Én általában szombaton és vasárnap kivonulok a konyhába, a fejemben már körvonalazódik egy-két ötlet, aztán majd csak lesz valami. Egy dolog mindig ott van velem, az a Canon gépem. Sokat fotózom, igyekszem minden fontos elemet rögzíteni, aztán amikor írom a bejegyzést, akkor már lehet alaposan válogatni a képekből, na meg ilyenkor látom meg, hogy valójában milyen is lett az adott kép valójában.

Amikor a konyhában vagyok, akkor gyakran csapódik hozzám valaki - vagy Eszter, a feleségem, vagy Tamás, a legkisebb fiam (22). Eszter ilyenkor elkezd valami süteményt vagy kelt tésztát készíteni, vagy Ő is nekiáll főzni, mert a srácoknak a pesti albérletbe úgyis kell valami tartalmas étel. Ezáltal kerülgetjük egymást, próbáljuk egymást kitúrni - de ez így a legjobb. Ha Eszti nincs kinn, akkor takarít/mos/körmöt fest/stb, mert pihenni ritkán szokott. Ha Tamás kijön, akkor együtt kreatívkodunk, Ő gyártja a szószokat, önteteteket - és kóstolgat ezerrel. De az az igazság, hogyha épp videót vág, vagy a sulis dolgait csinálja, akkor is mindig kihívom, hogy kóstoljon - mert olyan jó, hogy őszintén megmondja, ha valami nem frankó.

Viktor fiam (Ő a középső, 24 éves), nem egy Jamie Oliver, de egyre jobban fejlődik. Eleinte csak pizzát tudott profi módon rendelni, majd évekig a chilis bab készítésében volt a haverok kedvence, de mostanra már Ő is egyre ügyesebb, pláne ha Fruzsi, a barátnője is vele van a konyhában. Ádám fiunk a legidősebb (26), Ő autista, vagyis autisztikus - egy örök gyermek az életünkben. Ő szintén nagy gourmand, Neki nagyon jó főzni, mert gyakorlatilag mindent szeret, imád enni, nagyon jó közönség - és sokszor lejátssza azt, hogy Ő is fotózza az ételeket...

Nagyon színes és érdekes baráti körünk van, nem is egy, hanem több is. Elég gyakran meghívjuk Őket hozzánk, akár Egerbe, akár Sarudra - és mindig sütünk-főzünk valami különlegeset az ilyen alkalmakkor. Most hétvégén például az egyik nagyobb baráti csapatunkat invitáltuk meg a házunkba, vagyis mindössze 22 főre készült vacsi. Nem mondom, hogy nem volt kemény meló - de őszintén nagyon jó volt az egész. Hogy mi volt a menü? Nos a következő:

• Konfitált csirkemájas és tonhalas falatkák
• Sült gombakrémleves snidlinggel
• Csirkepaprikás juhtúróval töltött palacsintával
• Kinder bueno szelet
• Somlói szelet

Mondanom sem kell, hogy a két utóbbi nem az én művem... de a többi az már igen. Szóval csak az alapanyag is jelentős mennyiség volt. 3,5 kg gomba, 4 liter alaplé, 6 kg csirkecomb, 1 kg juhtúró, 1 kg mascarpone, ... stb, stb. Szóval igyekeztünk kitenni magunkért, és azt hiszem ez sikerült is. Olyan jó volt látni, hogy mindenki elégedett, szinte minden kaja elfogyott - szóval szuper egy este volt. 

Ha nem Egerben vagyunk, akkor gyakran a Tisza-tó mellé vonulunk le, vagyis Sarudra. Itt van egy klassz kis klasszik kocka házunk, hatalmas kerttel, rengeteg gyümölcsfával, és fantasztikus szomszédokkal. Sarudon az a legjobb, hogy abszolút autentikus alapanyagokkal főzünk, mert vagy a saját veteményesből húzogatjuk ki a zöldségeket, vagy a három házzal mellettünk lévő Évikétől és Rencsitől szerezzük be a főznivalót, vagyis ezek az ízek űberelhetetlenek. Ha már nagyon teli vagyunk, akkor indul a tekerés a part mentén, vagy este egy lazító fürdőzés a tó élő vízében. 

Hogy mikor írom a bejegyzéseket? Nos általában a hét elején, délután és este, a meló után. Ennek sokan nem örülnek, például Csilla barátném, akinek hétfőn van "gyümölcsnapja", vagyis amikor hétfőn este feldobom az aktuális finomságomat a netre, akkor Ő általában letol, hogy "Zoli, már megint ...?". Szóval nekiülök, megírok egy-két-három blogbejegyzést, majd a hét során szépen csöpögtetem a bejegyzéseket az internet népének. Aztán másnap, harmadnap mindig ránézek a statisztikákra, arra, hogy kinn vagyok-e az Index vagy az Index 2 oldalán - mert az azért mindig nagyon jó. Az az igazság, hogy ez a statisztika egyfajta drog. Eleinte elég volt ha hetente megnézték a blogot pár százan, ma már gáznak érzem, ha napi ezer letöltés alatt van az oldal. Tudom, hogy hülyeség, de mégis így van. Jó látni, ha egy-egy klassznak ítélt ételemet több ezren megnéznek, de az is furi, amikor például egy tök egyszerű, tíz perc alatt elkészíthető tonhalkrémemre több mint 27 ezer olvasó kattint rá. Szóval inspirál a számláló, de nagyon inspiráló dolog a személyes találkozás az olvasókkal is. Ez persze tök spontán szokott történni, és még mindig nagyon furcsán érzem magam ilyenkor. Eger nem nagy város, de amikor ismerősök és alig ismerősök megszólítanak, hogy épp melyik kajámat készítették el - az mindig zavarba ejtő. Pláne, amikor családanyák, háziasszonyok dicsekednek el a receptjeim elkészítésével, az mindig arra ösztökél, hogy újabb és újabb ötleteket hozzak a blogra. A másik vonal az internet népe, akik rendszeresen rám írnak, tanácsot kérnek - és a legszebb az, amikor blogger csajok vagy hölgyek főzik meg az ételeimet, majd feltöltik Ők is a fotót az elkészült ételről. Tehát ez tényleg arra ösztökél, hogy szebben tálaljak, szebben fotózzak, és egyre finomabb ételekkel rukkoljak elő.

Sokat kérdezik, hogy ezzel mennyit lehet keresni, mikor nyitok éttermet, büfét, konyhát? Nos semmi pénz sincs számomra ebben a bloggerkedésben, bár ha harminc éves lennék, akkor lehet, hogy belevágnék a főállású publikálásba, de hát sajna már elmúltam ötven, imádom a munkámat, kiépített engzisztenciánk van - vagyis ez marad mint hobbi. Éttermet vagy konyhát nem nyitnék, tudom, hogy ez nagyon komoly és megterhelő meló, komoly befektetést igényel - bár sose mondd, hogy sose... :-) Jött már felkérés ilyen irányból, bár csak "lakásétteremről" volt szó, de az is csak a gondolat szintjéig jutott, nem mertem belevágni. Szóval maradok hobbi szakács, nincs profi karrier.

A folytatás? Rengeteg ötletem van, egyre jobban érdekel a YouTube, a videós megjelenés, de ehhez sokkal több munkára, vágásra és technikai háttérre van szükség, ami pedig nem csak időben, hanem pénzben is többet kívánna tőlem - vagyis ezen még gondolkodom, dolgozom. Ami szintén érdekel, az a főzőtanfolyam vagy főzőkurzus - akár a tanulói oldal, akár a kurzus szervezése, bonyolítása, de ez is még csak terv csupán. Egyelőre keresem a jobbnál-jobb recepteket, ötleteket, keresem az inspirációkat mindenhol, aztán majd csak lesz valami... Szóval sodródom tovább az árral.

De ha már ünneplek, akkor szeretném megköszönni néhány értékes embernek, hogy segítette a blog életét, minden fontossági sorrend nélkül:

Szomszéd Eszter (Heves Megyei Hírlap, HEOL), Korsós Viktor (http://korsosviktor.hu), Ottinger Zoltán (Landmann Hungária), Kőrös Károly (https://bollerbolt.hu), Kandikó Éva (http://www.eletforma.hu), Adorjáni Máriusz (http://www.bbq-expedition.hu), Pilisy Csenge (MTVA), Nemes Róbert (http://fotonemes.hu), Csarnó Ákos (Egri Ügyek), az Index csapata, az EgerHírek csapata, a család (vagyis Eszter, a srácok, apu és anyu, rokonok), na és még sokan mások. :-D

Köszi Mindenkinek, Köszi Nektek!

 Fotó: Korsós Viktor