Mielőtt a mai nap történéseit elmesélném, előtte azért bedobálom a tegnap esti vacsink képeinek egy részét, már csak azért is, mert azért ez összességében nem egy utazós, hanem egy gasztroblog.
Na nem borzolom tovább az idegeket, de amint látjátok, ilyeneket eszünk, eszegetünk életem párjával ebben a belvárosi, latin negyedben.
Nos a mai napra térve - talán a címből is kikövetkeztettétek - a Père-Lachaise temető meglátogatása volt az elsődleges cél, ugyanis 30 éve sajnos ez már nem fért bele az időnkbe. Nekem a mai napig nagy ikonom Jim Morrison, aki ha nem égette volna két végéről a gyertyát, akkor most 76 éves lenne... De az Ő sorsa így volt megírva, én pedig már 89-ben is szerettem volna látni a sírját, leróni a kegyeletemet - de akkor ez nem jött össze. Esztikémet nem kellett nagyon erőltetni, Ő nagyon szeret híres temetőkbe járni - úgyhogy ma a reggeli után metróra pattantunk, és irány a Pere-Lachaise.
Annyit azért előzetesen érdemes tudni, hogy ez Párizs legnagyobb temetője a maga 48 ha területével, az ide temetett hírességek eredményeként talán ki lehet jelenteni, hogy a világ (egyik) leghíresebb temetője. Mit is lehet írni egy ilyen helyről? Talán azt, hogy nagyon monumentális, méltóságot sugárzó hely, ahol a történelem, a művészet, a politika és a közélet szereplői alusszák örök álmukat, és ami ettől függetlenül vagy éppen ezért a maga nemében lenyűgöző.
Ha nemcsak és kizárólag a híres emberek sírjait keressük, akkor is látszik az, hogy a francia felső és középosztály, a közéleti szereplők, a művészek hogyan viszonyultak a halálhoz, az elmúláshoz. Nos ez a temető nemcsak temetkezési hely, hanem egy szoborpark, egy speciális művészeti galéria.
Érdemes minimum 2-3 órát erre a látogatásra rászánni, mert a terület nagyon nagy, és komoly szintkülönbségek vannak benne - de az itt végső nyugalmat lelők névsora nagyon izgalmas.
Mi az alábbi sírokat és emlékmüveket látogattuk meg: Balzac, Delacroix, Simone Signoret és Yves Montand, Moliere, La Fontaine, Oscar Wilde, Edit Piaf és Jim Morisson.
Persze egy ilyen hely meglátogatása nem egy vidám, könnyed kirándulás, mégis nagyon szép és méltóságteljes lehet annak, aki ezt befogadja.
Nos jó pár kilométert sétáltunk a parkban, ami után megtaláltunk egy igazi francia pékséget, ahol különféle quiche és croissant termékeket vettünk, majd egy padon, a fák alatt el is tüntettük mindet.
Következő napi tervünk a Défense negyed volt, ami a maga nemében szintén egyedülálló. Ez Párizs üzleti negyede, méretét és az itt dolgozók számát tekintve pedig Európa legnagyobb ilyen területe, ahol 150.000 ember dolgozik.
Amikor 30 éve mi itt jártunk, akkor készült el a La Grande Arche, vagyis az új diadalív, ami egy óriási irodaépület, művészeti alkotás és építészeti látványosság. Mi '89-ben tök véletlenül belecsöppentünk az átadó ünnepségbe - de persze mint csóró egyetemistákat és magyar turistákat nem engedtek közel, de mégis ott voltunk. Iszonyú látványos, franciás művészi show volt, rengeteg politikussal, sztárral - ami akkor nekünk és a többi nézelődőnek is nagy élmény volt.
Ehhez a negyedhez köthető még egy élményünk. Mint már meséltem, nagyon kevés pénzünk volt, minden frankot beosztottunk. Láttuk, hogy valahol van itt egy élelmiszer üzlet, ahova bementünk - majd kiderült, hogy ez egy a föld alatt lévő, több szintes hypermarket, amivel mi még ezidáig személyesen nem találkoztunk. Tátottuk a szánkat, a helyiek úgy költötték a pénzt, mintha vilagvége lenne. Mi vettünk egy darab avokádót (mert még sohasem ettünk) - mire az eladó kérdezte, hogy egy kilót? Nem is értette, hogy miért csak ennyit veszünk...
Szóval a metróból kilépve hasonlóan éreztük magunkat, mint annak idején, ugyanis egy akkora bevásárló központ alsó részére érkeztünk, hogy alig találtunk ki - csak mentünk följebb és följebb a mozgólépcsőkön, de csak nem értünk még ki. Na a végén csak megláttuk a napot és közvetlenül a nagy kocka mellett találtuk magunkat.
Nagyon sokat változott a környék, iszonyú sok felhőkarcoló épült azóta, sőt lelkes francia barátaink most is építenek egy csomót, pedig mondom egy debrecennyi emberke dolgozik most is itt. Eszti tervezte, hogy menjünk fel a kocka tetejére panorámát nézni, de a smucig énem (15-15 €) és a tériszonyom lebeszélte a volt baratnőmet.
Sétáltunk egy nagyot a toronyházak és parkok között, fotózgattunk, de a régi képekhez és az emlékeinhez képest nagyon sokat változott a negyed. Egy árnyas parkban ittunk két kiváló kávét, majd bementünk egy ital és borszaküzletbe fizetni. Ok hogy üzleti negyed, de a polcokon olyan áru italok voltak, amit fel sem fogok azóta sem. Az egyik wiskey 3.000 €, vagyis közel 1 millió forint volt...
Délután hat lévén ismét a metró felé vettük az irányt, csak azt nem kalkuláltuk be, hogy péntek délután van, indul a francia weekend, és minden jóravaló párizsi metróval szeretne utazni. Olyan tömeg és őskáosz alakult ki a föld alatt, amit mi is csak újratervezéssel tudtunk megoldani. A legszebb az volt, amikor egy párizsi menyecske tőlem kért segítséget, mert úgy látta, hogy én ebben nagyon nagy ász vagyok..
Hazaérve nagyjából végünk volt, mint a botnak - de azért a szomszédban ettünk egy-egy sajttal, gombával és csirkehússal töltött palacsintát, majd lementünk a Szajna partjára borozgatni, lazulni a sok ezer párizsi fiatallal és kevésbé fiatallal. Nagyon szimpatikus volt két idősebb magyar hölgy, akik szintén beültek a sűrű tömegbe élvezni a nyüzsit - vagyis mem mi voltunk a legöregebbek ;-)
